A hét nagy része munkával telt: hétfőn és szerdán 8-8 órás tréninggel, kedden egész napos közös agyalással azon, hogy az egyik csapatban mivel foglalkozzunk az elkövetkező fél-egy-két évben. A csütörtök-péntek pedig zömmel egyéni munkával, néhány megbeszéléssel. Esténként néha a városban ettünk. A hétfői törpeharcsa felejthető volt, a keddi szték a Texas Roadhouseban viszont úgyszólván tökéletes — már amennyire ezt én meg tudom ítélni.

A Dallas Filet íze (medium-well elkészítve) mennyei volt, 2 centis vastagságban is vajpuhaságú. Azt is jól eltaláltam, hogy vacsorára nekem a 8 unciás adag való. Cézár-salátát és héjában főtt egész krumplit választottam hozzá. A Corona Extra nem volt kérdés. Derék dolog, hogy egy 0.33-as sör után itt még szabad vezetni!

Két “otthon” elköltött vacsora után úgy gondoltuk, pénteken kirúgunk a hámból. Az Oasis-ban kezdtük, heten magyarok, két helybéli kollégával. Öt éve már voltam ott egyszer, gyönyörű hely a Travis tó fölött, kilátással a naplementére.

Legtöbben úgy időzítik a látogatást, hogy alkonyatkor már az asztalnál üljenek. Mi is ott voltunk időben. Igaz, a hely már nem a régi, ugyanis a még viszonylag otthonosnak mondható méretű éttermet (nyilván épp népszerűsége okán) pár éve egy nagyüzemi giccsgyárrá építették át, ahol — ha jól számoltunk — öt szintről bámulható a narancssárgából vörösre váltó és a tóba bukó égitest.

A látvány színe persze az időjáráson múlik, az étterem nem vállal semmilyen garanciát. Az esemény időpontjára a közönség fényképezőgéppel érkező része (vagyis majd’ mindenki) a teraszokra tódul, a sikeres alámerülést a személyzet kis harang megkondításával ünnepli. A felhőkkel ezúttal nem volt igazán szerencsénk, kicsit “unalmas”, fakó naplementénk volt.

Addigra a Corona sörömön már jórészt túl voltam, és a vacsorára sem kellett sokat várni. Beef Fajitast rendeltem, ami korrekt volt, ízre és mennyiségre is, de semmi extra, nem a kedvencem. A hőszigetelő tálban szervírozott négy palacsinta-szerű lepényből kettőt bírtam megenni (a hozzávalókkal megtöltve persze).

Vacsi után még jól lefotografáltuk a bejárat környéki tömény épített giccset, majd a belváros felé vettük az irányt. Péntek este 10 tájékára már a fizetős szabadtéri parkolók is mind megteltek, így egy parkolóházban álltunk meg.

Vígalmi szempontból a “belváros” nagyjából egyet jelent az 5. és főleg a 6. utcával, amelyet a rendőrség csütörtök, péntek és szombat este 10 után lezár az autóforgalom elől. Nem tudom, ennek öröméből hömpölyög-e a tömeg az úttesten, vagy fordítva, azért zárják le, hogy a már nem túl józan népség testi épségét megóvják. Az utóbbi a kézenfekvőbb.

A tömegben amúgy hihetetlen arcok és figurák is felbukkantak. Nekem úgy tűnt, több a lány, Icus szerint inkább a pasi . De aztán abban megegyeztünk, hogy a csajok extrémebben öltöznek, kihívó ruhák, mély dekoltázs, arasznyi tűsarkok, bő smink stb.

Azért a férfiak között is voltak érdekesek. Például az a koldusnak tűnő (vagy tán egészen az) színesbőrű, akitől a lányok váratlanul kaptak egy-egy szál vörös rózsát, és egy széles mosolyt a kameráinkba. Nem lehetett nem megjutalmazni (nagyon is számító) gavallérságát.

A rendőröknek errefelé rövidnadrágjuk és szolgálati biciklijük van. Időnként intézkednek, itt konkrétan nem tudtuk meg, miért.

A legtöbb bárba be lehet látni, a látvány (ha jó a hangulat) a legjobb reklám. Itt egy temperamentumos énekes-táncos pár szórakoztatta a publikumot. A ritkán adódó alkalmat, hogy a színpad “hátteréből” fotózhattam, nem is hagytam ki.

Úgy másfél óra séta és utcai nézelődés után, mikor már nagyon szomjasak voltunk, a Maggie Mae-nél kötöttünk ki, elsősorban a nyitott tetőterasza miatt. Habár, mint kiderült, a légkondik ellenére kint és bent nagyjából egyformán meleg volt. De legalább jó kilátás volt az utcára.

A belépés nem ment simán, ugyanis a belvárosban mindenkitől igazolványt kértek, ellenőrzendő az illető életkorát. István viszont a kocsiban hagyta az iratait. Megpróbáltuk a trükköt, hogy én az útlevelemmel mentem be, István meg kicsivel később a személyimmel, de a cerberusok nem vették be. Neem, nem a fényképpel volt baj, ilyen szempontból tán még valamelyik lányéval is inkább bejutott volna, hanem a születési évszámmal (!). A pontos beszélgetést ugyan nem hallottam (nem mertem annyira közel lenni), de gondolom, a gerontológusának a címét akarták kiszedni belőle, akinek köszönheti, hogy ilyen jól sikerült megőriznie fiatalságát . Nem akarta elárulni nekik, inkább visszament a papírjaiért, még ha ez sajnos oda-vissza bő félórájába került is.

A tetőterasz mellett a hely fő attrakciója az élőzene: szóló- és basszgitáros, billentyűs és ütős alkotta az Eric Tessmer Band-et. Bár zenében távolról sem ezért a műfajért rajongok, el kellett ismernem, hogy ügyesen, élvezetesen muzsikáltak. A közönség is láthatólag odáig volt, pláne mikor a gitárosok játék közben lejöttek a színpadról, és az emberek gyűrűjében pengettek tovább virtuóz módon. Érdekes volt, ahogy a számok között egy széles mosolyú csaj egy hatalmas, “Tips” feliratú bádogkondérral körbejárt, nem minden eredmény nélkül.

A bár kapcsán említésre méltó még, hogy a zeneterem falán óriási képpel hódoltak a hétszeres Tour de France-győztes Lance Amstrong előtt (akiről tudni illik, hogy Texas szülötte, és Austinban van az egyik otthona).

Jóval éjfél után távoztunk, fáradtan, de telis-tele élményekkel. Nem volt könnyű a szállóban összepakolnom, se testileg, se lelkileg, de várt másnap egy nagy út, s új kalandok — amelyekről majd a folytatásban mesélek.