Aztán amikor tavaly tavasszal megmutattam közülük párat a Debreceni Fotóklubban, a visszajelzésekből éreztem, ennél több van bennük. Ezt megerősítette az is, hogy a klub fennállásának 80 éves évfordulója alkalmából rendezett kiállításra (és az ennek képeiből készült jubileumi albumba is) e képeim közül választottak.

Eljött a karácsony, némi extra szabadidővel, s ez lehetőséget adott rá, hogy elővegyem és “leporoljam” a sorozatot. Ezúttal azzal az elhatározással, hogy a — számomra egyre kedvesebb — diaporáma (digiporáma?) műfajban alkotok valamit. (Az most mellékes, hogy még mindig nem érzem pontosan a műfaj követelményeit; mindig is hittem abban, hogy a “csinálva tanulás” működik, sőt, az működik a leginkább.)

A munkát azzal kezdtem, hogy kerestem a youtube-on izlandi zenéket. Egyszerűen hangzik, de ez is beletelt pár napba. Kiválasztottam közülük olyanokat, amelyek szerintem harmonizálnak a fotóimmal. Kiderítettem, hogy hogyan lehet a megnézett videókból kinyerni a hangot mp3 formában. Felelevenítettem az egy éve nem használt videoszerkesztő programról (Wings Platinum 4 Basic) halványan derengő emlékeimet. Megterveztem, hogy melyik zenéhez mikor, melyik kép jelenjen meg. Terveztem, aztán átterveztem, aztán megint… Hosszú, iteratív folyamat volt ez. Hozzátettem az áttűnéseket, a mozgásokat. Ahányszor megnéztem, annyiszor módosítottam a képek sorrendjén, finomítottam a váltások időzítésén. Mikor már késznek tűnt, lecseréltem egy teljes képsorozatot (vállalva, hogy újból a nyers, RAW képekből kellett kiindulnom). Sok, sok éjszakámba került az “alkotás”, de számomra megérte. Úgy érzem, a jelenlegi változat — az általam is ismert hibái ellenére — már vállalható. (Azért a címbeli 3, mert bár az utazás négynapos volt, a filmben csak az első három nap képei szerepelnek.)

Egyik tanulság, hogy nem ártana műfaji (elméleti) alapismeretekkel rendelkeznem, mielőtt belevágok a következőbe. A másik, hogy jobb sorozatot lehetne összeállítani olyan fotókból, amelyek elkészítésekor már a fejemben van a diasorozat forgatókönyve. Harmadik, hogy meglehetősen időigényes szórakozás ez… de élveztem, és remélem, lesz még jobb is

Az előzmények után nem csoda, hogy a tervezett 7 körüli ébredésből 8 lett, és mire elindultam, 9. Egy gyors vásárlással még kiegészítettem élelmiszer-készletem pár nem romlandó cikkel (kenyér, burgonyaszirom, konzerv, gyümölcs, ásványvíz). A GPS-en beállítottam a célt: Guadalupe Mountains National Park. A távolság 509 mérföld. Hát igen… elég nagy ez az ország. Ahogy az ottaniak mondják: “Everything is Big in Texas”. Mindenesetre ez a nap az utazásra lett szánva.

Hadd idézzek itt pár adatot Texas felszínéről (nem emlékszem, hogy földrajzból törzsanyag lett volna ). Austin, a főváros, átlagosan 200 méterrel fekszik a tengerszint fölött. Ha végighúzom az egeret az útvonalam első 500 mérföldjén, akkor többé-kevésbé egyenletesen fölkúszik a magasság 1300 méterig. Ez olyan enyhe emelkedés, hogy gyakorlatilag észre se veszi az ember, végtelen síkságnak tűnik. A maradék 9 mérföld során az út kapaszkodik ugyan további 450 métert, de még ez se az a hajtűkanyaros szerpentin. Itt azonban vége az aszfaltnak, már csak gyalog van tovább, föl 2500 méter fölé.

Magáról az útról nem sok képem van, hisz jóformán csak benzinkútaknál álltam meg. És következzen itt egy jótanács annak, aki hasonló kirándulást tervez. Ha az üzemanyagszint-jelző 50% alatt van és kutat lát, vegyen benzint! Nem kevés frászt kerülhet el így, többek között nem jár úgy, hogy negyedórával Fort Stockton után rádöbben, hogy negyed tanknál jár (ami max 100 mérföldre elég), miközben a GPS közli, hogy a következő benzinkút 110 mérföldre van… Visszafordulni nem volt szívem, lázasan kerestem a kütyün, hogy nincs-e kút valamelyik leágazó út mellett — de sehol semmi. Átfutott az agyamon annak réme, hogy leáll az autó itt a semmi közepén, és a nullához közeli esélye, hogy le tudom inteni valamelyik 70 mph-val száguldó csőrös kamiont (más jármű alig volt), ami elvisz a legközelebbi (haha) kúthoz, és azután még nappal visszaérek a kocsihoz egy flakon benzinnel… Végül ezt csak B tervnek tekintettem, inkább előre menekülve fohászkodni kezdtem, no meg visszavettem a tempót és kikapcsoltam a klímát. Imám megértő fülekre talált, az égiek egy — a GPS által nem jelzett — kutat materializáltak számomra a jelzettnél 15 mérfölddel előbb. Phüü…

Van Horn szó szerint fordulópontja az útnak, mivel az eddigi nyílegyenes nyugati irány itt fordul nyílegyenest északnak. Azt hittem, innen már a végcél, a Guadalupe hegyeit látom innen, de kiderült, hogy a háttérben a Beach Mountains áll, annak egy 1600 méteres toronyszerű csúcsa tévesztett meg.

Találtam a neten egy “kis színes” hírt Van Horn-ról: az amazon.com egyik alapítója és CEO-ja 2006-ban a város közelében vásárolt egy 1200 km2-es földdarabot űrturizmussal foglalkozó cége, a Blue Origin számára. A terveik szerint idén kellett volna innen, a város mellől elindulniuk a heti rendszerességű kereskedelmi célú utazásoknak. A projekt nyilván erős csúszásban van (ha még nem fulladt kudarcba), de a sajtó előtt évek óta titkolózó céget mégis érdemes komolyan venni, legalábbis a NASA így gondolja, mert az idén 3.7 millió dollárral támogatta csúcstechnikai kutatásaikat. A sztrádáról mindenesetre nem láttam kilövőállást — de lehet, hogy azok a kertecske távolabbi végében álltak

Ez az északra haladó 54-es út — melyet balról a Sierra Diablo (“Ördög hegylánc”) bástyája, jobbról a Delaware hegység fog közre — Texas egyik legelhagyatottabb, legsivárabb, de mindenképp különleges táján vezet keresztül. Az 1300 m-en lévő fennsíkot kaktuszok, agavék és jukkapálmafák borítják (meg persze más növények is, de csak ezeket ismertem föl).

Meleg, száraz, sivatagszerű vidék, évi 300 mm csapadékkal, ami a magyarországinak a fele. Az út több pontjánál mégis vízátfolyásra figyelmeztetnek a táblák. Még jó, hogy az egyiknél lassítottam, sőt meg is álltam, mert a képen látható látvány fogadott. Pár tíz méter hosszan egy patak elöntötte a sávomat és a szemközti bő felét. Neem, ez nem vörösiszap, csak ilyen vöröses a talaj. Három nappal később, hazafelé már nyoma se volt a víznek.

Aztán szemközt a távolban végre feltűnt az El Capitan, az emblematikus mészkőszirt, amely évszázadok óta az erre utazók tájékozódási pontja. Hallatlan érdekes története 250 millió évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Nyugat-Texas és Mexikó területén még a Delaware tenger hullámzott. Ennek partvidékén alakult ki a Capitan Reef, egy megkövült növényekből és gerinctelen állatokból álló, mintegy 400 mérföld hosszúságú patkó alakú mészkőzátony.

Később, és itt persze évmilliókra kell gondolni, különböző tektonikai mozgások az egész Nyugat-Texast lassan fölemelték, és a tengervíz elfolyt, illetve elpárolgott. A zátonyt vastagon beborította a tengeri üledék és só, gyakorlatilag el volt temetve. Újabb évmilliókkal később a Guadalupe hegyei még tovább emelkedtek, míg végül a szél és az esők lefaragták az El Capitant beborító puhább üledéket, és fölfedték magát a mészkősziklát.

A nemzeti park Pine Springs-i főépülete ilyenkor ősszel már fél 5-kor bezár (zárójelben: Texas akkora, hogy a nyugati perem már másik időzónába esik). De ez nem gond, a parkba és a benne található sátrazós részbe bármikor szabad (és ingyenes) a bejárás. Mindenekelőtt körülnéztem, felmérni a terepet. Épp akkor érkezett vissza egy 20 év körüli lány az anyjával a Guadalupe-csúcsról. Kifaggattam őket: reggel mikor érdemes indulni, mit vigyek, mennyi időbe telt nekik az út stb. Korán (7-8 között) érdemes, de ők 9 körül indultak, s így 6 óra tájban értek vissza. Sok vizet vigyek, meg energia-szeleteket. Halkan megjegyeztem, hogy utóbbit errefelé nem könnyű beszerezni, lévén a legközelebbi bolt uszkve 35 mérföldre innen, Új-Mexikóban található. Mire a leányzó benyúlt a hátizsákjába, és kezembe nyomott át három ilyen “protein-bombát”, szabadkozva, hogy csak ennyi maradt…

A sátrazásért normálisan úgy kell fizetni, hogy egy előre nyomtatott borítékba rakja az ember a zsozsót, leszakít róla egy cetlit, és a kocsi szélvédője mögé rakja. Mivel nem volt készpénz nálam (az egész amerikai út alatt nem volt a kezemben kápé, csak hitelkártya), nekem a főépületben kellett volna intéznem a papírmunkát. Ami ugye ekkor már zárva volt, másnap kora reggel már a hegyen leszek, este meg nem tudom, mikor érek vissza… Hogy csináljam, hogy ne büntessenek meg? Azt a tanácsot kaptam, hogy írjam rá egy papírra, hogy mikor jöttem, meddig maradok, és hogy hétfőn fizetek, s rakjam ezt ki az ablakba. Így is történt. Nem nagy összeg, napi $8 a sátorhely.

Egyébként csak az épület zár be fél 5-kor, a parkőrök késő estig járőröznek. Szinte óránként feltűnnek a dzsipjeikkel. Egy szimpatikus, termetes, 65 körüli rangert is kikérdeztem a szállásdíjról, a csúcsra vezető útról, az esetleges veszélyekről. Megerősítette a fizetéssel kapcsolatos dolgot. Azt is elmondta, hogy szinte a legnagyobb veszély ami érhet, ha kint vagyok egy magas sziklán, és jön a vihar meg a villámlás. Skorpió? Csörgőkígyó? Mérges pókok? Hát, látott már ilyeneket, de azok nem veszélyesek, félnek az embertől Jó-jó, de azért maradt bennem némi nyugtalanság…

A kempingezés Texasban nem úgy van, hogy oda állítom a sátrat, ahol tetszik/zöld/vízszintes a terep. Egymástól tisztes, 20-30 méteres távolságra számozott, kiépített sátorhelyek vannak, paddal és asztallal. Máshol elképzelhetetlen táborozni. (Az azért meglepett, hogy a padok a földhöz vannak láncolva.) Szerencsére találtam egy minden szempontból megfelelő üres placcot. Mutatok egy műholdképet a sátras szekcióról, megjelöltem rajta az én helyem. A képre kattintva a Google Maps-be jutunk.

Már szürkületben kezdtem sátrat verni. Ekkor derült ki, hogy a Blake-től kölcsönkapott táska azért olyan behemót, mert két sátrat is rejt (nem beszélve a kilós kalapácsról meg a felfújható derékaljról, melyek végül roppant hasznosnak bizonyultak). Nem volt könnyű eldöntenem, melyik sátrat válasszam. Végül a kupolás mellett döntöttem, mert az üvegszál rudak megbízhatóbbnak tűntek, és mert azt hittem, ez duplafalú. Felállítás után derült ki, hogy utóbbi csak részben igaz, mivel a külső réteg úgy nézett ki, mint a csajokon a kicsivel mell alatt végződő top, ami föntről takar valamit, de a has pucér, és oldalról jól meg lehet benne fázni. Különösen, ha éjszaka 5-10 fokra hül az idő:)

A sátorverést pár percre muszáj volt félbeszakítanom, a képen látható csodaszép látvány miatt. A lemenő nap fényében a közeli hegy sziklás csúcsa arany színben ragyogott, miközben a háttérben vészjóslóan sötét, szürkéskék felhők vonultak át.

Fél 8 körül készültem el a “házzal” és a berendezésével. Egy személyre igencsak tágas volt, nagyjából 2×2 méteres alapterületű, odabent még fel is tudtam benne állni. A vacsora következett. Épp ideje volt, különösen hogy az ebéd kimaradt. A májkonzerv viszont, amit reggel leemeltem az austini ábécé (HEB) polcáról, majdnem ehetetlennek bizonyult — de elég éhes voltam, így mégis elfogyott.

Nem sok maradt hátra a szombatból. Rövid séta és pár felvétel az addigra felhőkbe burkolózó környező csúcsokról, majd az esti teendők. Apropó, olyan, hogy “vizes blokk”, itt a kempingben nem létezik. A vécében is csak víz nélkül a kézre dörzsölendő fertőtlenítő folyadék van. Igaz, a park főépületében, ha nem is zuhanyozó, de rendes mosdókagylós vécé található. No de az a sátorhelytől épp 550 méter! Lássuk be, ennyit nem ér a dolog, különösen az első nap. Inkább aludjunk el mielőbb, pihenjünk a másnapi “csúcstámadás” előtt!

A Dallas Filet íze (medium-well elkészítve) mennyei volt, 2 centis vastagságban is vajpuhaságú. Azt is jól eltaláltam, hogy vacsorára nekem a 8 unciás adag való. Cézár-salátát és héjában főtt egész krumplit választottam hozzá. A Corona Extra nem volt kérdés. Derék dolog, hogy egy 0.33-as sör után itt még szabad vezetni!

Két “otthon” elköltött vacsora után úgy gondoltuk, pénteken kirúgunk a hámból. Az Oasis-ban kezdtük, heten magyarok, két helybéli kollégával. Öt éve már voltam ott egyszer, gyönyörű hely a Travis tó fölött, kilátással a naplementére.

Legtöbben úgy időzítik a látogatást, hogy alkonyatkor már az asztalnál üljenek. Mi is ott voltunk időben. Igaz, a hely már nem a régi, ugyanis a még viszonylag otthonosnak mondható méretű éttermet (nyilván épp népszerűsége okán) pár éve egy nagyüzemi giccsgyárrá építették át, ahol — ha jól számoltunk — öt szintről bámulható a narancssárgából vörösre váltó és a tóba bukó égitest.

A látvány színe persze az időjáráson múlik, az étterem nem vállal semmilyen garanciát. Az esemény időpontjára a közönség fényképezőgéppel érkező része (vagyis majd’ mindenki) a teraszokra tódul, a sikeres alámerülést a személyzet kis harang megkondításával ünnepli. A felhőkkel ezúttal nem volt igazán szerencsénk, kicsit “unalmas”, fakó naplementénk volt.

Addigra a Corona sörömön már jórészt túl voltam, és a vacsorára sem kellett sokat várni. Beef Fajitast rendeltem, ami korrekt volt, ízre és mennyiségre is, de semmi extra, nem a kedvencem. A hőszigetelő tálban szervírozott négy palacsinta-szerű lepényből kettőt bírtam megenni (a hozzávalókkal megtöltve persze).

Vacsi után még jól lefotografáltuk a bejárat környéki tömény épített giccset, majd a belváros felé vettük az irányt. Péntek este 10 tájékára már a fizetős szabadtéri parkolók is mind megteltek, így egy parkolóházban álltunk meg.

Vígalmi szempontból a “belváros” nagyjából egyet jelent az 5. és főleg a 6. utcával, amelyet a rendőrség csütörtök, péntek és szombat este 10 után lezár az autóforgalom elől. Nem tudom, ennek öröméből hömpölyög-e a tömeg az úttesten, vagy fordítva, azért zárják le, hogy a már nem túl józan népség testi épségét megóvják. Az utóbbi a kézenfekvőbb.

A tömegben amúgy hihetetlen arcok és figurák is felbukkantak. Nekem úgy tűnt, több a lány, Icus szerint inkább a pasi . De aztán abban megegyeztünk, hogy a csajok extrémebben öltöznek, kihívó ruhák, mély dekoltázs, arasznyi tűsarkok, bő smink stb.

Azért a férfiak között is voltak érdekesek. Például az a koldusnak tűnő (vagy tán egészen az) színesbőrű, akitől a lányok váratlanul kaptak egy-egy szál vörös rózsát, és egy széles mosolyt a kameráinkba. Nem lehetett nem megjutalmazni (nagyon is számító) gavallérságát.

A rendőröknek errefelé rövidnadrágjuk és szolgálati biciklijük van. Időnként intézkednek, itt konkrétan nem tudtuk meg, miért.

A legtöbb bárba be lehet látni, a látvány (ha jó a hangulat) a legjobb reklám. Itt egy temperamentumos énekes-táncos pár szórakoztatta a publikumot. A ritkán adódó alkalmat, hogy a színpad “hátteréből” fotózhattam, nem is hagytam ki.

Úgy másfél óra séta és utcai nézelődés után, mikor már nagyon szomjasak voltunk, a Maggie Mae-nél kötöttünk ki, elsősorban a nyitott tetőterasza miatt. Habár, mint kiderült, a légkondik ellenére kint és bent nagyjából egyformán meleg volt. De legalább jó kilátás volt az utcára.

A belépés nem ment simán, ugyanis a belvárosban mindenkitől igazolványt kértek, ellenőrzendő az illető életkorát. István viszont a kocsiban hagyta az iratait. Megpróbáltuk a trükköt, hogy én az útlevelemmel mentem be, István meg kicsivel később a személyimmel, de a cerberusok nem vették be. Neem, nem a fényképpel volt baj, ilyen szempontból tán még valamelyik lányéval is inkább bejutott volna, hanem a születési évszámmal (!). A pontos beszélgetést ugyan nem hallottam (nem mertem annyira közel lenni), de gondolom, a gerontológusának a címét akarták kiszedni belőle, akinek köszönheti, hogy ilyen jól sikerült megőriznie fiatalságát . Nem akarta elárulni nekik, inkább visszament a papírjaiért, még ha ez sajnos oda-vissza bő félórájába került is.

A tetőterasz mellett a hely fő attrakciója az élőzene: szóló- és basszgitáros, billentyűs és ütős alkotta az Eric Tessmer Band-et. Bár zenében távolról sem ezért a műfajért rajongok, el kellett ismernem, hogy ügyesen, élvezetesen muzsikáltak. A közönség is láthatólag odáig volt, pláne mikor a gitárosok játék közben lejöttek a színpadról, és az emberek gyűrűjében pengettek tovább virtuóz módon. Érdekes volt, ahogy a számok között egy széles mosolyú csaj egy hatalmas, “Tips” feliratú bádogkondérral körbejárt, nem minden eredmény nélkül.

A bár kapcsán említésre méltó még, hogy a zeneterem falán óriási képpel hódoltak a hétszeres Tour de France-győztes Lance Amstrong előtt (akiről tudni illik, hogy Texas szülötte, és Austinban van az egyik otthona).

Jóval éjfél után távoztunk, fáradtan, de telis-tele élményekkel. Nem volt könnyű a szállóban összepakolnom, se testileg, se lelkileg, de várt másnap egy nagy út, s új kalandok — amelyekről majd a folytatásban mesélek.

Nem akarom az útibeszámolóm összecsapni, időben-térben össze-vissza ugrálni, bár csupán ez elmúlt hétvégéről is tudnék órákig mesélni. Inkább tartom magam az elkészült képeim sorrendjéhez. Ezért most Toyota Corollám rövid története következik.

Az úgy volt, hogy szombat esti érkeztemkor a reptéren megkérdeztem a kölcsönzős fickót, mik közül választhatok a Compact Car kategóriában. “Van egy Chevroletünk meg egy Ford Focusunk.” Mindkettőhöz volt már itt szerencsém, így a következő kérdésem: “Valami japán autójuk nincs?” Böngészés a számítógépen… “Az egyetlen japán kocsink egy Nissan Cube, de nem biztos, hogy tetszeni fog önnek.” Nem tudtam, hogy néz ki, ezért inkább a praktikus dolgokra tértem rá. “Van-e benne tempomat?” “Áh, ezekben a kis kompakt autókban nem szokott lenni.” Rosszul tudja, eddig majdnem mindig volt benne. “Lehajtható-e az első ülése?” (Adódhat úgy, hogy egy hétvégi kirándulásom során a kocsiban kell aludnom.) “Fogalmam sincs.” “Felszereltségben jobb a többinél?” “Áh, egyformák ezek.” Abban maradtunk, hogy megnézem a Nissant, és ha nem tetszik, kint a bódéban a kollégák még kicserélhetik.

Elég volt egy pillantás a “kockára”, hogy úgy döntsek, bármi más jobb lenne. A kollégák ismét a számítógép segítségét kérték. (Nem mondtam nekik, hogy reptéri fickó már átnézte a kínálatot, hátha találnak valami újat.) Azt mondja a srác, illetve mutatja is a soron, hogy ott van egy Kia, mit szólok hozzá. Ránéztem a kocsira: hát, ha a Nissan kocka volt, akkor ez téglatest. Húzom a szájam… “Vagy talán az a Corolla ott a Kia mellett?” BINGÓ, stipi-stop, ne keressen tovább! Meg se kérdeztem a tempomatot, ülés-dönthetőséget, rögtön beleszerettem. (Otthon kábé 20 éve Toyotát vezetek, ez már elég komoly márkahűség, nem? )

Tempomat persze hogy van benne, ablak- és zárautomatika természetesen, színe szeretnivaló, és még a váltóját is lehet manuálba kapcsolni!

Most be kell fejeznem, de még lesz mit írnom az elmúlt hétről, folyt. köv.

Ott hagytam abba, hogy mindjárt indulunk a McKinney Falls State Parkba. Kábé félóra autózás volt, könnyen megtaláltuk. A Visitor Center — amúgy könnyen felejthető — kiállításának megtekintése után az Upper Falls-hoz sétáltunk. Ebben a “vízesések”-ben van némi túlzás. Legalábbis ilyenkor nyár végén, dacára az elmúlt hetek esőzéseinek. Norvégiában talán még arra sem méltatnák, hogy nevet adjanak neki.

Ezen a képen már látszik, hogy valami készül odafenn, de nem vettük komolyan. Azzal voltunk elfoglalva, hogy hogyan keljünk át a folyón. Nem mintha tudtuk volna, mi lesz odaát, csak hajtott minket a kíváncsiság.

Két lehetőség kínálkozott: (1) átugrani a méternyi széles és legalább ilyen mély folyóág fölött, kb 2 méteres magasságban, vagy (2) átgázolni a térdig érő folyón (ahogy a másik képen látható két ember tette). István átugrott, de miután egyikőnk se követte példáját, visszaugrott. Kata megpróbált átgázolni, de combközépig vizes lett, így feladta.

Maradt a harmadik lehetőség: visszamenni az Upper Fallshoz, és keresni valami más látnivalót, mondjuk elsétálni a Lower Fallshoz. Ekkor még nem tudtuk, hogy a Lower Falls lényegében itt volt az orrunk előtt, a folyó túloldalán, alig 100 méterre tőlünk.

Csináltam pár képet a vízvájta sziklaalakzatokról. Az üregek méretéből ítélve időnként komoly erők dolgozhatnak itt. Nagyjából ekkor kezdett el szemerkélni az eső.

Úton a Lower Falls felé. Itt már javában esett. Az viszont jólesett, hogy a sziklaperem alatt nem esett

További képek a patakról, a partján nőtt ciprusokról (?) és a vígasztalan esőről.

Az eső csak nem akart elállni, ezért az alsó vízesések (lásd a képen) megtekintése után egyből beültünk a kocsiba: irány a golfpálya.

A létesítmény alig 10 percnyire autózásra volt a parktól, és mire odaértünk, már alig csepergett. És mire István elmagyarázta az alapvető tudnivalókat, el is állt. A pályára különben bárki bemehet, és ha van felszerelése, szinte ingyen van számára a móka. Nekünk volt golf-szetünk Kata egy ismerőse jóvoltából, csak labdát kellett bérelni. Egy vödörnyit (60-at) adtak $6-ért.

A kezdőütés gyakorlásához mindenképp bérelni kell egy csomó golflabdát, nem lehet csak úgy a labdák után szaladgálni a pályán, hisz a “lőterületen” bármikor kupán csaphatna egy pontatlan “golyó”. Az ember ellövi az adagját, és nap végén, vagy ha üres a pálya, egy nagy labdaszedő járművel egyszerűen “felporszívózzák” a több száz labdát.

A képeken látszik, mennyire bénán ütöttem, de végül is csak az számít, hogy jól szórakoztunk, kellemesen múlattuk az időt.

További képek.

Nekem kábé félóra után abba kellett hagynom a játékot, mert megígértem Icusnak, hogy kimegyek elé a reptérre. A többiek még folytatták, gondolom, sötétedésig, vagy amíg el nem fogyott a labda.

Mivel a golfpálya alig 10 percnyire volt a reptértől, így nem volt nehéz elérnem, hogy hajszálpontosan a gép névleges érkezése percében érkezzek ki. Megelégedéssel töltött el, hogy jó érzékkel megtaláltam a “long term parking” és a “drop-off parking” között azt a sávot, ami bevezetett a $2/órás parkolóházba. Igencsak meglepődtem viszont, hogy járatot jelző tábla mellett már ott villogott a “megérkezett” felirat, mert nekem eddig még soha nem sikerült Austinban pontosan landolni. De most cseppet sem bántam, hogy nem kellett sokat várni. Icus begördült a mozgólépcsőn, pár perc múlva pedig a bőröndje is a futószalagon. A vasárnap estét egy finom és hangulatos vacsora a Rudy’s-ban (aki járt már Austinban, ismeri), és egy élelmiszer-vásárlás a WholeFoods-ban tette teljessé. Perfect Day

Folyt. köv.

Nem számítottam rá, hogy idén még egyszer kijutok Texasba. De most itt vagyok, és nagyon örülök neki. Szeptember 18-án, szombaton, itteni idő szerint este 9-kor érkeztem a szállásra (TownPlace Suits, ahol, ha jól emlékszem immár ötödször alszom). Majdnem minden apartman tök egyforma, amiben az a jó, hogy olyan érzése van az embernek, mintha mindig visszatérne ugyanarra a megszokott és bevált helyre. Nem kell megszámolni a szoba sarkait…

Este még elmentem a legközelebbi HEB-be kaját vásárolni. Íme, nagyjából ezeket. Van, amiből lehetetlen egy hétre való adagot venni, például vajból vagy cukorból, mivel a legkisebb porció is elég lenne vagy egy hónapig. Majd odaadom a maradékot valamelyik kollégának, aki tovább marad vagy tartósan itt lakik.

Vettem valami szilvafélét (“plumcot”, a szótár szerint szilvával keresztezett sárgabarack), aminek a mérete imponáló volt. Az előző képen látszik, hogy átmérője nagyobb a sörösüvegénél. Késsel kényelmesen kettévágható, magvaváló, apró a magja, ebből következően rengeteg a húsa, szaftos és zamatos. Amúgy marha drága volt, ha jól látom a számlán 4 dollár fontja, és épp ennyi súlyú volt a két darab.

Még pár ár, érdekességképpen: 2l tej $2, kilónyi barna cukor $3 (a fehér fele ennyi lett volna), a banán fontja $0.44, a magvas, helyben sütött barna kenyér (talán bő félkilónyi) $3.28, a holland Gouda sajt 10 dekája $4, egy valamivel kisebb darab import camembert $3.67. Szinte semmi sem olcsó (legalább is magyar szemmel), de az engedélyezett napi kereten még így is bőven belül vagyok.

Most vasárnap délután 2 óra, nemsoká jönnek Istvánék (vagyis István, barátnője Ancsa, és Bosco barátnője, Kata), hogy együtt megnézzük a McKinney Falls nevű állami parkot itt a város határában. Öt éve már voltam ott egyszer, arra emlékszem, hogy dög meleg volt. A folyó akkoriban a helyi kisebbség (mexikóiak) kedvenc fürdőhelyének tűnt, és mi is fürödtünk, de most nem hiszem hogy fogunk. A park után, ha belefér az időnkbe, megnézünk egy közeli golfpályát. Még életemben nem golfoztam, itt az ideje kipróbálni!

Folytatás

De most inkább egy friss élménnyel térek vissza. Olyannal, amihez aktuális (téli) fotók kapcsolódnak. Már a cikket bevezető “iniciáléból” is sejthető, hogy ez egy madaras bejegyzés lesz!

Még karácsony előtt felvetette Miki barátom, hogy mit szólnék egy közös fagyoskodáshoz a madáretetőjénél? Alkalmas fények mellett akár egy jó kis fotózás is kisülhet a dologból. Az újév utáni hétvége mindkettőnknek alkalmasnak tűnt, s amikor ezt megbeszéltük, még nem tudhattuk, hogy aznap reggelre a télapó is megrázza a bundáját, s hangulatos külsőt varázsol a tájra.

Semmi jóról nem akartunk lemaradni, ezért erőt véve magunkon (na jó, ez inkább csak rám vonatkozik) már hajnali nyolckor elindultunk a Debrecentől mintegy 12 km-re lévő ligetes erdőség egy kevésbé látogatott helyére. Nem holmi kis kerti etetőről van ugyanis szó, hanem olyanról, amelyikre szabad erdei “vadmadarak” járnak! Hogy a fotó — ha lesz, s ha megérdemli — természetfotónak legyen mondható. (Miki bérházban lakik, ott értelemszerűen ez az etetősdi “nem játszik”. A mi házunk mellett van ugyan egy pici kert, s bár etetjük szorgalmasan a cinkéket, többnyire persze a verebeket, a kis távolságok miatt a hely alkalmatlan a háttérelmosásra. Drótkerítés előtt meg hogy mutat már a madár? )

Az odaútról csak annyit, hogy a szállingózó hóra fogtam, miért is cammog az a pár autós így vasárnap kora reggel a gyér forgalomban, míg a Panoráma-úti elágazáshoz nem értünk, ahol bizony a betekert kormány ellenére majdnem egyenesen mentünk tovább. Az ABS végül segített, s onnantól egy hímestojást képzeltem a bakancsom és a gázpedál közé. Az erdőhöz érve ezúttal meg se kíséreltünk behajtani a földútra, nem is annyira a hóréteg vastagsága miatt, hanem az alatta megbúvó, kiszámíthatatlan mélységű kátyúktól félve. Végül is csak egy tízperces séta várt ránk — igaz, némi teherrel. A teljesség igénye nélkül: két jókora fotós hátizsák, két állvány, lessátor, két szék, forró tea termoszban, meg vagy három kiló napraforgómag. Ennyi áldozatot igazán megérdemel pár jó kép!

Amikor megérkeztünk, minden madár elröppent, de ez be volt kalkulálva. Tudtuk, hogy a téli hidegben perceken belül visszajönnek a szotyira, amint elvackoljuk magunkat. Ehhez persze előbb föl kellett állítanunk a sátrat. De hová is?

Miki tapasztalata szerint 400-as teleobjektív esetén olyan 2,80-3 méter körüli távolság passzol leginkább a cinkékhez. Mégsem volt triviális a távolságot belőni, mert ugye mi lesz, ha nagyobb madár jön, pl. meggyvágó? Aztán meg, Miki gépe 1.6-os fókusztáv-szorzós, az enyém full-frame, így amelyik távon nekem épp jó a meggyvágó a 400-assal, ott nála már kilóg a képből. Ráadásul az általunk kirakott beszállóágon kívül volt más alkalmas (s egyben fotogén) várakozóhely is az erdei étterem tőszomszédságában, azokra is célszerű volt felkészülni. Végül a 3 m-nél maradtunk. (Érdekességként: a 400-as közelpontja 3,5 m, szóval kellett bele egy vékony közgyűrű is.) Elárulom, hogy nem ez volt a végleges hely

Ja, azt nem is mondtam még, hogy a havazás jókora szél szárnyán jött. Ez akkor okozott nehézséget, amikor a — függőleges oldalfalú — lessátrat kellett volna a kimért távolságban lecövekelnünk a porhóba . De pár rögtönzött akáckaróval sikerült megoldanunk ezt a kihívást is.

Alighogy behúztuk a cipzárt, mindjárt jöttek is a cinkék. Rendszerint a kis barátcinegék jelennek meg először, talán a nevüket is arról kapták, hogy ők a legbarátságosabbak. Aztán érkeznek a széncinkék, ők a legnépesebb társaság a cinkék családjában. A legszebbek a kékcinkék, ez nálam nem is vitás, de sajnos ritkább vendégek (5-6 széncinkére jut 1 kék).

A legritkábbak mifelénk — olyannyira, hogy most hallottam róluk először — a fenyves cinegék. Ők inkább a hegyekben laknak szívesen, és hát ugye Hajdú-Bihar valóban nem a fenyveseiről híres. De ha már itt tartunk, a neten találtam még náluk is ritkább magyarországi cinegefajt, nem is egyet: búbos cinegéből talán 3500-5000 pár élhet itt, a kormosfejű cinegéből meg nem több, mint 300-500! Ezt a számot a széncinkére vonatkozó 1-1.3 millió párral kell összevetni. S ha már játszom itt a guglis ornitológust, költ hazánkban pár ezer barkóscinege is, ám a nevük kész átverés, mert madártanilag nem is tartoznak a cinkék familiájába.

Pár cinkés kép után azonban más kötötte le a figyelmünk, mert megjelent a meggyvágó! Előbb egy, aztán kettő, aztán mind több, már megszámolni se lehetett őket, csak becsülni, úgy 30-ra, 35-re. Természetesen nem fértek mind egyszerre az etetőhöz, de az etető elé kiszórt kilónyi napraforgó terített asztalként várta őket. Sajnos a sátorból ott nem látszottak jól, de így is örültünk, hogy sikerült ellátni őket kedvükre való csemegével.

Néha egy-egy — általunk nem érzékelhető — jel (szokatlan zörej, vagy valami árnyék) felrebbentette a társaságot, ilyenkor a 20-30 méterre lévő nagyobb fák ágaira húzódtak vissza rövidebb-hosszabb időre. De ha csak egy bátor is akadt közülük, amelyik ott ragadt a vélt veszéllyel dacolva, már tudtuk, hogy egy percen belül mindannyian visszaszállingóznak.

A viszonylag méretes (arasznyi), színes madár természetesen jobban felkeltette a fotós érdeklődésünk, mint a jóval hétköznapibb cinegék. És itt jön a képbe a “tárgytávolság”. A kb. 4 méterre lévő ág, amelyiken rendszeresen megpihentek, Mikinek portréhoz ideális volt, nekem kompromisszumos (kicsit távoli). Az etetőre szerelt beszállóág pedig nekem volt jó a portréhoz, neki eleve szűk volt. Viszont pont itt zajlottak a legérdekesebb jelenetek, amikor a meggyvágók egymással veszekedtek a jobb pozícióért — ezek már nekem is rendre kilógtak a képből. (A 70-200-as zoommal való próbálkozást — megtoldva még egy 1.4x telekonverterrel is — az autofókusz hiányától meg a minőségromlástól való félelem miatt elvetettem, bár utólag belátom, hiba volt.)

Emiatt valamikor a délelőtt közepén egy lépéssel hátrább is költöztünk. Ám az a szomorú igazság, hogy még így sem lett jó “akciós” képem. Egyrészt mert minden pillanatok alatt történik, nagyon jó reflexek kellenek (kellettek volna) hozzá. Az élesség is nehezen jött össze: 8-as rekesz mellett 4 méteres távolságban mindössze 4 cm a mélységélesség! Az itt mutatott képeim közül igazából egy sincs, amelyiken a madár a csőrétől a farkáig éles lenne… Statikus képnél legalább van idő a szemre fókuszálni, egy mozgó madárnál ez csak mázlival jön össze. Harmadrészt pedig: a havazás borult éggel, ergó kevés fénnyel jár, tehát a záridővel is okosan kell gazdálkodni. De így utólag átnézve a képeket, a legfőbb gond mégis a közeli távolság volt. A pillanat töredéke alatt nem mindig lehet megtalálni az ideális kompozíciót, magyarul: legközelebb elegendő teret kell adni a témának, ami lehetővé tesz utólagos korrekciót.

Egy újabb költözés maceráját már nem akartunk vállalni. Dél körül úgy döntöttünk, hogy szép volt, jó volt, elég volt. Mindent összevéve: készült számtalan habituskép, láttunk pár izgalmas jelenetet, a havazás pedig megadta a dolog s(h)avát-borsát Megyünk máskor is!

Történt, hogy 2003. augusztus 11-12-én két fiammal megmásztuk a Júliai Alpok legmagasabb csúcsát, egyben Szlovénia egyik nemzeti jelképét, a Triglavot.  Annak a két emlékezetes napnak a rövid történetét eleveníti fel ez a cikk (sajnos képek nélkül, mert akkor még filmes gépem volt, és bár néhány képet beszkenneltem, de per pillanat nem találom őket). Időközben Balázs kisegített a szkennelt képekkel. A minőséget ma már kicsit szégyelem, de ennyit tudtam hét évvel ezelőtt…

Indulás Kranjska Gora-i szállásunkról – egy kompromisszum eredményeképp – csak fél 8-kor.  A kocsit a Vrata völgyben, az Aljažev Dom (turistaház 1000 méteren) előtti parkolóban hagyjuk, és 8:10-kor nekivágunk a csúcsra vezető Tominšek útnak (a tábla szerint a Triglavski Dom turistaház innen 4 és fél óra).

A monumentális, kétméteres hegymászó karabínernél balra fölhúzunk az erdőbe.

Az út igen meredek, de – mint később kiderül – ez még viszonylag könnyű szakasznak számít! Az erdő után embernyi sziklák között kanyargunk tovább fölfelé. Utólérünk egy csoportot, akik egy flaskát adnak körbe (ravasz mosoly kíséretében nekünk is): áfonyapálinkát tartalmaz…

Később a függőleges sziklafalak oldalában megjelennek a vasak, treplik, fix sodronyok. Minden kanyar után azt hisszük, hogy valahová most már biztosan fölérünk, pedig csak egy újabb hasonló szakasz tárul elénk (sőt: egyre meredekebbnek és – legalább is alulról – egyre veszélyesebbnek tűnik).

Az említett csoport tagjai felveszik sisakjaikat, mi ilyennel nem készültünk. Némelyikük derekán hegymászókötél-köteg: te jó ég, ez is kell majd? Á, ők biztos más úton mennek majd…

A technikás rész után egy hatalmas törmeléklejtőhöz (innen nézve: ~emelkedőhöz) érünk, ennek szélén araszolunk fel. Eddig zömmel árnyékban haladtunk (fázni azért nem fáztunk), de itt már a nap is tűz ezerrel. Jobbról, a törmelék felől csatlakozik hozzánk a Prag út, melyen másnap majd lefelé megyünk.

A törmelékes rész tetején van egy „forrás”: valójában egy csöpp per másodperc sebességgel „zúdul” a csapadékvíz egy oda rendszeresített flakonba, amelyet időnként kiürít valaki – már akinek van elég türelme kivárni. Mi 1-2 decihez tudunk így hozzájutni.

Ezután egy viszonylag lankásabb, fennsíkszerű rész következik. (Ez csak annyit jelent, hogy nincsenek sziklafalba épített kapaszkodók…) Itt 2000 méter körül járunk. Holdbéli táj, mélyen erodált kőzet (helyenként méteres rések, lyukak).

A világosszürke kő úgy ontja magából a hőséget, hogy szinte elviselhetetlen. Mégis, a mélyebb gödrök alján, északi fekvésű sziklaperemnél néhol havat látunk (augusztus közepén!). Ráadásul fennsík ide vagy oda, alattomosan emelkedik is. Itt bizony percenként meg kell állnom egy-két perc pihenésre…

E rész után ismét a „vasipar” veszi át az útvonal kijelölését: viszonylag nagy szintkülönbséget rövid szakaszon a sziklafalba épített kapaszkodók segítségével kell leküzdeni, és akkor már majdnem fenn is vagyunk a nyeregben, amely a Triglavski Domnak (2515m) helyet ad – csak előtte még igen sokszor meg kell állnom…

Összesen mintegy 6 és fél óra volt az út (csak miattam, mert a srácok legalább fél órával hamarabb fenn lettek volna nélkülem).

Rövid energia- és folyadékbevitel után bejelentkezünk a szállásra. (Szállásadónk telefonált előző nap, hogy biztosan legyen helyünk.) Drágább, mint vártam: 2600 SIT/fő. Az internetes leírásokban 1000-1500 szerepelt, igaz, mi hegymászóigazolvány hiányában nem vagyunk jogosultak semmilyen kedvezményre. Így szinte az összes nálam lévő pénzt oda kell adnom. (Másnap láttam, hogy bankkártyával is lehetett volna fizetni, a puszta fedélért pedig – ágy és ágynemű nélkül, a földön vagy padon alvásért – 1000 SIT-et kértek volna. Utóbbi megoldás esetén legalább lett volna értelme, hogy fölcipeltük a hálózsákokat… De az is lehet, hogy ezt csak akkor engedik, ha már nincs rendes hely.)

A harmadik emeleten, a 302-es „lágerben” kapunk helyet – az utolsó három ágyat a 20-ból, mivel a többin már van egy-egy hátizsák vagy ember. Tiszta lepedő és két pokróc is jár a szálláshoz. Valójában még egy pokróc is sok: az idei augusztusi időjárás és a sok ember éjjel úgy befűti a szobát, hogy „egy szál naci elég”.

De most még délután van. Kivisszük a holminkat a nyereg déli oldalára (szép kilátás Bohinj irányába), és elfogyasztjuk szerény ebédünket (kenyér, kolbász, édesség). Valahol itt és ekkor veszítjük el azt a klassz Júliai Alpok térképünket, amelyért Szlovéniába jövet külön betértünk Villach-ba (€ 6.80)…

Ebéd után csendespihi, olvasás, kis séta a környéken. A ház mellett van egy kápolna, harangtoronnyal. A harangokat bárki megkondíthatja; ha néha egy-egy pajkosabb gyerek vagy dilis fiatal keveredik oda, őrjítő harangzúgást produkál.

Hat óra tájban úgy döntünk, hogy megfáradt testünket vízszintes helyzetbe hozzuk. Én tisztálkodom is: láb- és fogmosás (van melegvíz, csak ivóvíz nincs), tiszta fehérnemű; a fiúk ezt mind kihagyják, mivel a szándék és annak végrehajtása között egyszerűen elalszanak. Egy darabig még kuksizom a szoba nyugati ablakán a lemenő napot; sajnos mielőtt fotózásra alkalmas helyzetbe kerülne, bebújik egy felhő mögé.

Éjjel egy darabig azt hiszem, hogy a szomszédos ágyak valamelyikében valaki bevizelt, mivel erős ammóniaszag terjeng. Holott csak a ház alagsorában lévő vécé „illatát” hozza fel egy légáramlat. Ez a jelenség sajnos eléggé jellemző a házra és környékére. (Nyári időszakban naponta sok százan fordulnak meg ezen a sziklás vidéken, és hát ugye a csatornázás még nem ért föl 2500 méterig.)

Másnap reggel már ötkor elkezdődik a cihelődés; van, aki csendben, de szomszédaink, kábé 6-tól, sajnos egyre hangosabban. Egyikőjüknek, amikor halkan akar beszélni, különösen idegesítő, nyöszörgő-sipító a hangja. (Lehet, hogy csak engem zavar ennyire, mivel Péter nem is emlékezik rá, aludt végig.) Amikor már mindenki elmegy a teremből, mi is fölkelünk. Ha a fiaimon múlna, délben indulunk el…

Leköltözünk az egyik földszinti terembe (van ott néhány közös helyiség asztalokkal és padokkal). Reggelizünk a hozott anyagból (a kantinban 350 SIT volna egy tea, 600 egy sör). A nagy cuccot itt hagyjuk, és 8 óra után kezdetét veszi a „csúcstámadás”.

A vérbeli hegymászók többsége ekkor már lefelé jön, egymást kell kerülgetni a sziklafalon, de ez nem túl nehéz. Annál kényelmetlenebb viszont az oldalamon lógó fotós táska, mivel folyton becsúszik a hasam és a szikla közé. A kisebb hátizsákot Balázs viszi a csúcsra, vissza pedig Péter hozza.

A felfelé vezető út legizgibb szakasza a Kis- és Nagy-Triglav közti rövid gerinc: fél méter széles ösvény, két oldalt lefelé meg a semmi. A gyengébbek kedvéért (és miattunk) az egyik oldalon van korlát is

A csúcson (2864 m) nagy tumultus fogad, néhol alig férünk el! Egy fickó sört, pólót, csecsebecsét árul egy pad mögül. Érdekes, hogy nincs hideg, a szél is alig fúj, nem kell erősebben felöltöznünk (rajtam póló, rövidnadrág).

Csodás a körpanoráma! Nekem a legszebb a Vrata-völgy, majdnem alattunk: jól látszik kiindulópontunk és mai célunk, az Aljažev Dom. Ez vízszintes irányban nincs messzebb, mint 3-4 km, de 1800 méterrel lejjebb! Beírjuk magunkat egy vasasztalhoz láncolt emlékkönyvbe. (Vajon mi a sorsuk a betelt könyveknek? Becslésem szerint 1-2 hetente betelik egy!) Akarok egy sms-t küldeni, de valamiért nem sikerül. (Talán a fogható öt szolgáltató egyikével sincs a W-nek roaming-szerződése?)

Kis frissítő kaja és a kötelező fényképezés után indulunk vissza, mert még hosszú az út. A fotós táskát most „belekéredzkedem” a hátizsákba. Így sokkal könnyebb az ég és föld között, a néhol majd’ függőleges kőfalon, vasakon egyensúlyozva lemászni.

Szembetalálkozunk azzal a magyar párral, akikkel előző este – lábmosás közben – a házban már beszélgettem. Ők Bohinj-ból másztak föl, ez 500 méterrel nagyobb szintkülönbséget jelent, mint a mi 1500-unk… Vissza pedig a Hét Triglavi Tó völgye felé mennek, ami pedig plusz egy éjszakát valamelyik menedékházban – állítólag nagyon szép út.

A csúcsról a menedékházhoz többnyire lefelé vezet az út, ám az utolsó ötven méter erősen emelkedik. Péter egy lendülettel felszalad, többünket megszégyenítve…

A háznál félórányi pihenő, bónusz ananászkonzervvel. Olyan helyre ülünk, hogy minél többen lássák, de végül nem látunk senkin irigységet… Küldök néhány sms-t (bár – mint ez este kiderült – nejemnek fölöslegesen: nem találta az elolvasásához szükséges billentyű-kombinációt, és ezen nagyon-nagyon elkeseredett).

Hátunkra vesszük a zsákokat, és kicsivel 11 után fürgén nekivágunk a jelzés szerint 3 és fél órás ereszkedésnek. Az utálatos fennsíkon, amely fölfelé jövet annyira megizzasztott bennünket, lefelé meg sem állunk. Nagyon frissnek érezzük magunkat – egy darabig. A sziklafalból csepegő forrásból nagy türelemmel szerzünk két deci vizet – szükségünk is van rá, mert a hozott flaskák alján már alig-alig kotyog valami. Ezután következik a hosszú törmeléklejtő. Itt már a Prag úton járunk. Ez a fránya kavics olyan, hogy nem lehet rajta stabilan megállni, illetve csak kínos erőlködés árán, ami rohamosan emészti energiatartalékainkat. Hosszan kell a törmeléken ereszkedni, és amikor azt hisszük, hogy már vége, akkor egy kis mászós („vasipari”) rész után folytatódik tovább a kavicsos lejtő. Holott a zöldellő patakvölgy már idelátszik, szinte köpésnyire van (csak épp 600 méterrel lejjebb). Egy szembejövő férfival angolul beszédbe elegyedek, egy perc múlva befut Balázs a Zemplén-túrás pólójával, ennek láttán a férfi felajánlja, hogy talán folytassuk magyarul a társalgást… Rövidesen ideér a családja is: fiatal mama, három iskoláskorú gyerek. Pestiek, 9-kor indultak a parkolóból, most dél körül lehet, 1600 méteren lehetünk. Ha fel is érnek a turistaházig sötétedés előtt, vajon kapnak-e szállást? (Nincs foglalásuk.) Nem bíztatom őket azzal, hogy már nincs sok hátra…

Később elfogy a vizem. Ez pontosabban úgy történik, hogy épp az utolsó kortyot készülök meginni, szólok Balázsnak, hogy segítsen kivenni a zsák oldalzsebéből, mikor egy szikla megböki a hátizsákom alját, a flakon kibucskázik – egyenesen le a szakadékba…

Nem gondoltam volna, hogy az utolsó kilométer úgy letaglóz minket. A terep maga nem életveszélyes, csak rohadt alattomos. Ha elesnél, több métert csúsznál a fenekeden és lehorzsolnád gatyád-karod. Ezt elkerülendő minden lépésnél görcsölsz, feszítesz, az izommunkához pedig sok erő kell. Vagyis csak kéne, de +300 és -1500 méter szintkülönbség után már alig van. Még Péter előtt is „elmegy a kép” egy szakaszon, de pár szem szőlőcukor rendbehozza, és elhúz. Balázs velem együtt szenved, vánszorog, de aztán a patakvölgy előtti utolsó 500 méteren már vele sem tudok lépést tartani. Félpercenként megállok pihenni. Péter után vagy negyedórával érek le.

Ott, ahol az út végre kisimul, egy „életmentő” forrás is táplálja a patakot. Bőséges, jéghideg vizét mindenki issza, aki arra jár (ebből gondoljuk, hogy nem lehet rossz). Én leülök közvetlen a forrás mellé, Balázs kezembe nyomja a vízzel teli flaskát, és döntöm magamba. Kisvártatva érzem, hogy mohóságomnak ára lesz: az illendőség kedvéért pár méterrel arrébb vonszolom magam, majd – több részletben – visszaadom a vizet a természetnek… Hiába, mindig is mondják, hogy fontos a mértékletesség!

Pihenés után lebaktatunk az Aljažev Domhoz. Azt hisszük, hogy a forrástól csak pár száz méternyire van, holott vagy másfél kilométer. (A teljes utat a fenti menedékháztól a parkolóig kábé 4 és fél óra tettük meg).

Végül is döglesztő két nap volt, rengeteg szépséggel és élménnyel (és persze büszkeséggel, hogy sikerült megcsinálni), de az elkövetkezendő 3 (2? 1?) évben ne akarjon senki se rávenni, hogy másszam meg újra a nagy „Háromfejűt”!!!

Utóirat: az otthoni kirámoláskor derült ki, hogy Péter nagy zsákjának mélyén ott lapult még egy bontatlan, másfél literes ásványvíz…

(Debrecen, 2006. augusztus.)