BÚÉK 2010, avagy újrakezdés


Meggyvágó2010. január 3. Nem könnyű fél év után folytatni (vagy inkább: újrakezdeni) egy blogot. Több ez, mint egy új bejegyzést megírni. Ott van benne némi röstellkedés, meg a szándék a bizalom visszaszerzésére, ami — tudjuk — nem könnyű műfaj. Nos, akkor most ünnepélyesen megígérem (hmm, de ismerős ige így év elején), hogy az idén valamivel szorgalmasabb leszek. (Oké, ez nem SMART célkitűzés, de legalább könnyebb betartani… :)) Egyszer tán még a félbehagyott beszámolókat (mint pl. Norvégia) is befejezem!
De most inkább egy friss élménnyel térek vissza. Olyannal, amihez aktuális (téli) fotók kapcsolódnak. Már a cikket bevezető “iniciáléból” is sejthető, hogy ez egy madaras bejegyzés lesz!
MeggyvágóMég karácsony előtt felvetette Miki barátom, hogy mit szólnék egy közös fagyoskodáshoz a madáretetőjénél? Alkalmas fények mellett akár egy jó kis fotózás is kisülhet a dologból. Az újév utáni hétvége mindkettőnknek alkalmasnak tűnt, s amikor ezt megbeszéltük, még nem tudhattuk, hogy aznap reggelre a télapó is megrázza a bundáját, s hangulatos külsőt varázsol a tájra.
SzéncinegeSemmi jóról nem akartunk lemaradni, ezért erőt véve magunkon (na jó, ez inkább csak rám vonatkozik) már hajnali nyolckor elindultunk a Debrecentől mintegy 12 km-re lévő ligetes erdőség egy kevésbé látogatott helyére. Nem holmi kis kerti etetőről van ugyanis szó, hanem olyanról, amelyikre szabad erdei “vadmadarak” járnak! Hogy a fotó — ha lesz, s ha megérdemli — természetfotónak legyen mondható. (Miki bérházban lakik, ott értelemszerűen ez az etetősdi “nem játszik”. A mi házunk mellett van ugyan egy pici kert, s bár etetjük szorgalmasan a cinkéket, többnyire persze a verebeket, a kis távolságok miatt a hely alkalmatlan a háttérelmosásra. Drótkerítés előtt meg hogy mutat már a madár? :))
MeggyvágóAz odaútról csak annyit, hogy a szállingózó hóra fogtam, miért is cammog az a pár autós így vasárnap kora reggel a gyér forgalomban, míg a Panoráma-úti elágazáshoz nem értünk, ahol bizony a betekert kormány ellenére majdnem egyenesen mentünk tovább. Az ABS végül segített, s onnantól egy hímestojást képzeltem a bakancsom és a gázpedál közé. Az erdőhöz érve ezúttal meg se kíséreltünk behajtani a földútra, nem is annyira a hóréteg vastagsága miatt, hanem az alatta megbúvó, kiszámíthatatlan mélységű kátyúktól félve. Végül is csak egy tízperces séta várt ránk — igaz, némi teherrel. A teljesség igénye nélkül: két jókora fotós hátizsák, két állvány, lessátor, két szék, forró tea termoszban, meg vagy három kiló napraforgómag. Ennyi áldozatot igazán megérdemel pár jó kép!
MeggyvágóAmikor megérkeztünk, minden madár elröppent, de ez be volt kalkulálva. Tudtuk, hogy a téli hidegben perceken belül visszajönnek a szotyira, amint elvackoljuk magunkat. Ehhez persze előbb föl kellett állítanunk a sátrat. De hová is?

SzéncinkeMiki tapasztalata szerint 400-as teleobjektív esetén olyan 2,80-3 méter körüli távolság passzol leginkább a cinkékhez. Mégsem volt triviális a távolságot belőni, mert ugye mi lesz, ha nagyobb madár jön, pl. meggyvágó? Aztán meg, Miki gépe 1.6-os fókusztáv-szorzós, az enyém full-frame, így amelyik távon nekem épp jó a meggyvágó a 400-assal, ott nála már kilóg a képből. Ráadásul az általunk kirakott beszállóágon kívül volt más alkalmas (s egyben fotogén) várakozóhely is az erdei étterem tőszomszédságában, azokra is célszerű volt felkészülni. Végül a 3 m-nél maradtunk. (Érdekességként: a 400-as közelpontja 3,5 m, szóval kellett bele egy vékony közgyűrű is.) Elárulom, hogy nem ez volt a végleges hely :)
BarátcinegeJa, azt nem is mondtam még, hogy a havazás jókora szél szárnyán jött. Ez akkor okozott nehézséget, amikor a — függőleges oldalfalú — lessátrat kellett volna a kimért távolságban lecövekelnünk a porhóba :). De pár rögtönzött akáckaróval sikerült megoldanunk ezt a kihívást is.
KékcinegeAlighogy behúztuk a cipzárt, mindjárt jöttek is a cinkék. Rendszerint a kis barátcinegék jelennek meg először, talán a nevüket is arról kapták, hogy ők a legbarátságosabbak. Aztán érkeznek a széncinkék, ők a legnépesebb társaság a cinkék családjában. A legszebbek a kékcinkék, ez nálam nem is vitás, de sajnos ritkább vendégek (5-6 széncinkére jut 1 kék).
Fenyves cinegeA legritkábbak mifelénk — olyannyira, hogy most hallottam róluk először — a fenyves cinegék. Ők inkább a hegyekben laknak szívesen, és hát ugye Hajdú-Bihar valóban nem a fenyveseiről híres. De ha már itt tartunk, a neten találtam még náluk is ritkább magyarországi cinegefajt, nem is egyet: búbos cinegéből talán 3500-5000 pár élhet itt, a kormosfejű cinegéből meg nem több, mint 300-500! Ezt a számot a széncinkére vonatkozó 1-1.3 millió párral kell összevetni. S ha már játszom itt a guglis ornitológust, költ hazánkban pár ezer barkóscinege is, ám a nevük kész átverés, mert madártanilag nem is tartoznak a cinkék familiájába.
MeggyvágókPár cinkés kép után azonban más kötötte le a figyelmünk, mert megjelent a meggyvágó! Előbb egy, aztán kettő, aztán mind több, már megszámolni se lehetett őket, csak becsülni, úgy 30-ra, 35-re. Természetesen nem fértek mind egyszerre az etetőhöz, de az etető elé kiszórt kilónyi napraforgó terített asztalként várta őket. Sajnos a sátorból ott nem látszottak jól, de így is örültünk, hogy sikerült ellátni őket kedvükre való csemegével.
MeggyvágóNéha egy-egy — általunk nem érzékelhető — jel (szokatlan zörej, vagy valami árnyék) felrebbentette a társaságot, ilyenkor a 20-30 méterre lévő nagyobb fák ágaira húzódtak vissza rövidebb-hosszabb időre. De ha csak egy bátor is akadt közülük, amelyik ott ragadt a vélt veszéllyel dacolva, már tudtuk, hogy egy percen belül mindannyian visszaszállingóznak.
MeggyvágóA viszonylag méretes (arasznyi), színes madár természetesen jobban felkeltette a fotós érdeklődésünk, mint a jóval hétköznapibb cinegék. És itt jön a képbe a “tárgytávolság”. A kb. 4 méterre lévő ág, amelyiken rendszeresen megpihentek, Mikinek portréhoz ideális volt, nekem kompromisszumos (kicsit távoli). Az etetőre szerelt beszállóág pedig nekem volt jó a portréhoz, neki eleve szűk volt. Viszont pont itt zajlottak a legérdekesebb jelenetek, amikor a meggyvágók egymással veszekedtek a jobb pozícióért — ezek már nekem is rendre kilógtak a képből. (A 70-200-as zoommal való próbálkozást — megtoldva még egy 1.4x telekonverterrel is — az autofókusz hiányától meg a minőségromlástól való félelem miatt elvetettem, bár utólag belátom, hiba volt.)
Veszekedő meggyvágókEmiatt valamikor a délelőtt közepén egy lépéssel hátrább is költöztünk. Ám az a szomorú igazság, hogy még így sem lett jó “akciós” képem. Egyrészt mert minden pillanatok alatt történik, nagyon jó reflexek kellenek (kellettek volna) hozzá. Az élesség is nehezen jött össze: 8-as rekesz mellett 4 méteres távolságban mindössze 4 cm a mélységélesség! Az itt mutatott képeim közül igazából egy sincs, amelyiken a madár a csőrétől a farkáig éles lenne… Statikus képnél legalább van idő a szemre fókuszálni, egy mozgó madárnál ez csak mázlival jön össze. Harmadrészt pedig: a havazás borult éggel, ergó kevés fénnyel jár, tehát a záridővel is okosan kell gazdálkodni. De így utólag átnézve a képeket, a legfőbb gond mégis a közeli távolság volt. A pillanat töredéke alatt nem mindig lehet megtalálni az ideális kompozíciót, magyarul: legközelebb elegendő teret kell adni a témának, ami lehetővé tesz utólagos korrekciót.
MeggyvágóEgy újabb költözés maceráját már nem akartunk vállalni. Dél körül úgy döntöttünk, hogy szép volt, jó volt, elég volt. Mindent összevéve: készült számtalan habituskép, láttunk pár izgalmas jelenetet, a havazás pedig megadta a dolog s(h)avát-borsát 🙂 Megyünk máskor is!


3 responses to “BÚÉK 2010, avagy újrakezdés”

  1. Nagyon szép felvételek! A fókusz elcsúszása ellenére nekem az akciós kép a kedvencem. Bár a portrék is gyönyörűek, de valahogy ebben van a legtöbb élet. Csodálom a kitartásodat, a türelmedet, nekem nem biztos, hogy lenne bármelyik is ebben a hidegben (no de én egy nyárimádó, azaz napimádó növény vagyok). Kíváncsian várom a folytatást! 🙂

  2. Szia Gábor!
    Tudom, hogy Te maximalista vagy, de hidd el, hogy ezek jó képek lettek. Ezenkívűl minden próbálkozás egyben tapasztalat is. Legközelebb még jobb lesz. A kitartás pedig mindig meghozza a kívánt eredményt.

  3. Virág, Zoli — köszönöm mindkettőtöknek.
    Nem volt vészesen hideg, és én akár vacogtam is volna pár látványos akciókép érdekében. Voltam kint azóta még kétszer, de nem sikerült a fentieket überelni: egyszer annyira szutyok idő volt, hogy még egy statikus képhez se volt elég fény, a másik alkalommal meg a meggyvágók inkább a földre kiszórt magon osztoztak békésen, semhogy a beszállóágon veszekedtek volna az etető birtoklásáért… Ez is azt igazolja, hogy még egy ilyen viszonylag egyszerű fotózásnak is rengeteg összetevője van, és sokat számít a rutin — amit a kitartás hoz meg.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *