Texas, 2010 szeptember végén (V)


510 mérföld nyugatnakAmint az előző bejegyzésben írtam, a pénteki belvárosi “búcsúest” után fáradtan és jóval éjfél után értem haza, és még hátravolt a komplett pakolás. Lényegében eddig tartott az utazásom “hivatalos” része, a szerdai hazaindulásig szabadságot vettem ki. Tervbe vettem ugyanis, hogy ellátogatok Texas egy távoli, s ezidáig számomra felderítetlen tájára: az új-mexikói határ közelében fekvő Guadalupe hegységbe.
Az előzmények után nem csoda, hogy a tervezett 7 körüli ébredésből 8 lett, és mire elindultam, 9. Egy gyors vásárlással még kiegészítettem élelmiszer-készletem pár nem romlandó cikkel (kenyér, burgonyaszirom, konzerv, gyümölcs, ásványvíz). A GPS-en beállítottam a célt: Guadalupe Mountains National Park. A távolság 509 mérföld. Hát igen… elég nagy ez az ország. Ahogy az ottaniak mondják: “Everything is Big in Texas”. Mindenesetre ez a nap az utazásra lett szánva.
Útvonalterv

Hadd idézzek itt pár adatot Texas felszínéről (nem emlékszem, hogy földrajzból törzsanyag lett volna :)). Austin, a főváros, átlagosan 200 méterrel fekszik a tengerszint fölött. Ha végighúzom az egeret az útvonalam első 500 mérföldjén, akkor többé-kevésbé egyenletesen fölkúszik a magasság 1300 méterig. Ez olyan enyhe emelkedés, hogy gyakorlatilag észre se veszi az ember, végtelen síkságnak tűnik. A maradék 9 mérföld során az út kapaszkodik ugyan további 450 métert, de még ez se az a hajtűkanyaros szerpentin. Itt azonban vége az aszfaltnak, már csak gyalog van tovább, föl 2500 méter fölé.
Pihenő Van Horn előttMagáról az útról nem sok képem van, hisz jóformán csak benzinkútaknál álltam meg. És következzen itt egy jótanács annak, aki hasonló kirándulást tervez. Ha az üzemanyagszint-jelző 50% alatt van és kutat lát, vegyen benzint! Nem kevés frászt kerülhet el így, többek között nem jár úgy, hogy negyedórával Fort Stockton után rádöbben, hogy negyed tanknál jár (ami max 100 mérföldre elég), miközben a GPS közli, hogy a következő benzinkút 110 mérföldre van… Visszafordulni nem volt szívem, lázasan kerestem a kütyün, hogy nincs-e kút valamelyik leágazó út mellett — de sehol semmi. Átfutott az agyamon annak réme, hogy leáll az autó itt a semmi közepén, és a nullához közeli esélye, hogy le tudom inteni valamelyik 70 mph-val száguldó csőrös kamiont (más jármű alig volt), ami elvisz a legközelebbi (haha) kúthoz, és azután még nappal visszaérek a kocsihoz egy flakon benzinnel… Végül ezt csak B tervnek tekintettem, inkább előre menekülve fohászkodni kezdtem, no meg visszavettem a tempót és kikapcsoltam a klímát. Imám megértő fülekre talált, az égiek egy — a GPS által nem jelzett — kutat materializáltak számomra a jelzettnél 15 mérfölddel előbb. Phüü… 🙂
A háttérben a Beach MountainsVan Horn szó szerint fordulópontja az útnak, mivel az eddigi nyílegyenes nyugati irány itt fordul nyílegyenest északnak. Azt hittem, innen már a végcél, a Guadalupe hegyeit látom innen, de kiderült, hogy a háttérben a Beach Mountains áll, annak egy 1600 méteres toronyszerű csúcsa tévesztett meg.

Találtam a neten egy “kis színes” hírt Van Horn-ról: az amazon.com egyik alapítója és CEO-ja 2006-ban a város közelében vásárolt egy 1200 km2-es földdarabot űrturizmussal foglalkozó cége, a Blue Origin számára. A terveik szerint idén kellett volna innen, a város mellől elindulniuk a heti rendszerességű kereskedelmi célú utazásoknak. A projekt nyilván erős csúszásban van (ha még nem fulladt kudarcba), de a sajtó előtt évek óta titkolózó céget mégis érdemes komolyan venni, legalábbis a NASA így gondolja, mert az idén 3.7 millió dollárral támogatta csúcstechnikai kutatásaikat. A sztrádáról mindenesetre nem láttam kilövőállást — de lehet, hogy azok a kertecske távolabbi végében álltak 🙂
A Sierra DiabloEz az északra haladó 54-es út — melyet balról a Sierra Diablo (“Ördög hegylánc”) bástyája, jobbról a Delaware hegység fog közre — Texas egyik legelhagyatottabb, legsivárabb, de mindenképp különleges táján vezet keresztül. Az 1300 m-en lévő fennsíkot kaktuszok, agavék és jukkapálmafák borítják (meg persze más növények is, de csak ezeket ismertem föl).
Vízátfolyás (nem vörösiszap)Meleg, száraz, sivatagszerű vidék, évi 300 mm csapadékkal, ami a magyarországinak a fele. Az út több pontjánál mégis vízátfolyásra figyelmeztetnek a táblák. Még jó, hogy az egyiknél lassítottam, sőt meg is álltam, mert a képen látható látvány fogadott. Pár tíz méter hosszan egy patak elöntötte a sávomat és a szemközti bő felét. Neem, ez nem vörösiszap, csak ilyen vöröses a talaj. Három nappal később, hazafelé már nyoma se volt a víznek.
Távolban már látszik a célAztán szemközt a távolban végre feltűnt az El Capitan, az emblematikus mészkőszirt, amely évszázadok óta az erre utazók tájékozódási pontja. Hallatlan érdekes története 250 millió évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Nyugat-Texas és Mexikó területén még a Delaware tenger hullámzott. Ennek partvidékén alakult ki a Capitan Reef, egy megkövült növényekből és gerinctelen állatokból álló, mintegy 400 mérföld hosszúságú patkó alakú mészkőzátony.
A KapitányKésőbb, és itt persze évmilliókra kell gondolni, különböző tektonikai mozgások az egész Nyugat-Texast lassan fölemelték, és a tengervíz elfolyt, illetve elpárolgott. A zátonyt vastagon beborította a tengeri üledék és só, gyakorlatilag el volt temetve. Újabb évmilliókkal később a Guadalupe hegyei még tovább emelkedtek, míg végül a szél és az esők lefaragták az El Capitant beborító puhább üledéket, és fölfedték magát a mészkősziklát.
Pihenő az El Capitan tövébenA nemzeti park Pine Springs-i főépülete ilyenkor ősszel már fél 5-kor bezár (zárójelben: Texas akkora, hogy a nyugati perem már másik időzónába esik). De ez nem gond, a parkba és a benne található sátrazós részbe bármikor szabad (és ingyenes) a bejárás. Mindenekelőtt körülnéztem, felmérni a terepet. Épp akkor érkezett vissza egy 20 év körüli lány az anyjával a Guadalupe-csúcsról. Kifaggattam őket: reggel mikor érdemes indulni, mit vigyek, mennyi időbe telt nekik az út stb. Korán (7-8 között) érdemes, de ők 9 körül indultak, s így 6 óra tájban értek vissza. Sok vizet vigyek, meg energia-szeleteket. Halkan megjegyeztem, hogy utóbbit errefelé nem könnyű beszerezni, lévén a legközelebbi bolt uszkve 35 mérföldre innen, Új-Mexikóban található. Mire a leányzó benyúlt a hátizsákjába, és kezembe nyomott át három ilyen “protein-bombát”, szabadkozva, hogy csak ennyi maradt… 🙂
A sátrazásért normálisan úgy kell fizetni, hogy egy előre nyomtatott borítékba rakja az ember a zsozsót, leszakít róla egy cetlit, és a kocsi szélvédője mögé rakja. Mivel nem volt készpénz nálam (az egész amerikai út alatt nem volt a kezemben kápé, csak hitelkártya), nekem a főépületben kellett volna intéznem a papírmunkát. Ami ugye ekkor már zárva volt, másnap kora reggel már a hegyen leszek, este meg nem tudom, mikor érek vissza… Hogy csináljam, hogy ne büntessenek meg? Azt a tanácsot kaptam, hogy írjam rá egy papírra, hogy mikor jöttem, meddig maradok, és hogy hétfőn fizetek, s rakjam ezt ki az ablakba. Így is történt. Nem nagy összeg, napi $8 a sátorhely.
Egyébként csak az épület zár be fél 5-kor, a parkőrök késő estig járőröznek. Szinte óránként feltűnnek a dzsipjeikkel. Egy szimpatikus, termetes, 65 körüli rangert is kikérdeztem a szállásdíjról, a csúcsra vezető útról, az esetleges veszélyekről. Megerősítette a fizetéssel kapcsolatos dolgot. Azt is elmondta, hogy szinte a legnagyobb veszély ami érhet, ha kint vagyok egy magas sziklán, és jön a vihar meg a villámlás. Skorpió? Csörgőkígyó? Mérges pókok? Hát, látott már ilyeneket, de azok nem veszélyesek, félnek az embertől 🙂 Jó-jó, de azért maradt bennem némi nyugtalanság…
Ilyen egy sátorhelyA kempingezés Texasban nem úgy van, hogy oda állítom a sátrat, ahol tetszik/zöld/vízszintes a terep. Egymástól tisztes, 20-30 méteres távolságra számozott, kiépített sátorhelyek vannak, paddal és asztallal. Máshol elképzelhetetlen táborozni. (Az azért meglepett, hogy a padok a földhöz vannak láncolva.) Szerencsére találtam egy minden szempontból megfelelő üres placcot. Mutatok egy műholdképet a sátras szekcióról, megjelöltem rajta az én helyem. A képre kattintva a Google Maps-be jutunk.
Guadalupe Mountains NP Map

Melyik sátrat válasszam?Már szürkületben kezdtem sátrat verni. Ekkor derült ki, hogy a Blake-től kölcsönkapott táska azért olyan behemót, mert két sátrat is rejt (nem beszélve a kilós kalapácsról meg a felfújható derékaljról, melyek végül roppant hasznosnak bizonyultak). Nem volt könnyű eldöntenem, melyik sátrat válasszam. Végül a kupolás mellett döntöttem, mert az üvegszál rudak megbízhatóbbnak tűntek, és mert azt hittem, ez duplafalú. Felállítás után derült ki, hogy utóbbi csak részben igaz, mivel a külső réteg úgy nézett ki, mint a csajokon a kicsivel mell alatt végződő top, ami föntről takar valamit, de a has pucér, és oldalról jól meg lehet benne fázni. Különösen, ha éjszaka 5-10 fokra hül az idő:)
Festő látvány sátorverés közbenFestő látvány sátorverés közbenA sátorverést pár percre muszáj volt félbeszakítanom, a képen látható csodaszép látvány miatt. A lemenő nap fényében a közeli hegy sziklás csúcsa arany színben ragyogott, miközben a háttérben vészjóslóan sötét, szürkéskék felhők vonultak át.
Áll a sátorFél 8 körül készültem el a “házzal” és a berendezésével. Egy személyre igencsak tágas volt, nagyjából 2×2 méteres alapterületű, odabent még fel is tudtam benne állni. A vacsora következett. Épp ideje volt, különösen hogy az ebéd kimaradt. A májkonzerv viszont, amit reggel leemeltem az austini ábécé (HEB) polcáról, majdnem ehetetlennek bizonyult — de elég éhes voltam, így mégis elfogyott.
Felhős idő igérkezett éjszakáraNem sok maradt hátra a szombatból. Rövid séta és pár felvétel az addigra felhőkbe burkolózó környező csúcsokról, majd az esti teendők. Apropó, olyan, hogy “vizes blokk”, itt a kempingben nem létezik. A vécében is csak víz nélkül a kézre dörzsölendő fertőtlenítő folyadék van. Igaz, a park főépületében, ha nem is zuhanyozó, de rendes mosdókagylós vécé található. No de az a sátorhelytől épp 550 méter! Lássuk be, ennyit nem ér a dolog, különösen az első nap. Inkább aludjunk el mielőbb, pihenjünk a másnapi “csúcstámadás” előtt!


2 responses to “Texas, 2010 szeptember végén (V)”

  1. Szia Gábor!
    Igazán kalandos minden kiránulásod. Ahogy olvastam soraidat bevillant izlandi benzinkút keresésünk rém képe. S lám nem tanultál az esetből 😀
    Várom a beszámoló következő részét!
    Üdv.
    Zolee

  2. Mindig is szeretem a kalandokat… nélkülük sótlan lenne az élet 🙂
    Folyt. köv., de attól tartok, kell rá várni pár hetet.
    Köszi Zoli, és üdv,
    Gábor

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *